jóváírás: Jen B. Peters a Hunker számáraTizenéves koromban a szüleimmel németül beszélgettem. Azt követeltem, hogy tudjam, miért nem tanítottak nekem nyelvet gyermekkoromban, amikor az agyad egy szivacs és a nyelvtanulás a legegyszerűbb, mint valaha. Apám német őslakos, Stuttgarton kívül született és nevelkedett. És anyám, bár születésekor amerikai volt, Európában nőtt fel, Németországban tanult és folyékonyan beszéli a nyelvet. Valójában a szüleim szinte kizárólag a németül beszéltek a kapcsolatok első néhány évében - csak az Egyesült Államokba költözés után váltottak át angolul.
Akkor miért nem tanítottam németül? Nem tudtam megérteni, hogyan tették meg, ami ilyen ostoba hibának tűnt.
A német nyelv számomra fontos. Családom fele német, és gyerekként, amikor rokonokhoz jártunk, apámnak elkerülhetetlenül megvolták: "Uhh, angolul kell beszélnünk a gyerekeiddel? Miért nem beszélnek németül?" De nem csak a kínos félbeszélgetések az unokatestvéreimmel, nagybátyáimmal és nagyszüleimmel. Féltékeny voltam a kétnyelvű gyerekekre, akiket otthon ismertem. Volt valami, ami nem volt: egy titkos kód, egyfajta globális kulcs, amely kötötte őket a nagyobb világhoz és annak sok izgalmas kultúrájához oly módon, amiről csak álmodozhattam. Lehet, hogy félig német vagyok, de senki sem fogja tudni. A valóságban csak egy csak angol nyelvű amerikai búcsú voltam.
Anyám azt a választ válaszolta a kérdésemre, hogy fiatal fiúként nem akartam németül beszélni. Megpróbálta, és én csalódott hangon válaszoltam: "beszélj angolul!" Ez a válasz akkoriban nem igazán kielégítette. De amit az apám mondott, ma is ragaszkodott hozzám.
Azt mondta, hogy nem akarja, hogy külföldön érzem magam, mint a saját hazámban. Nem akarta, hogy iskolába járjak, és azt kívánta, hogy én is tartozjak. Azt akarta, hogy amerikai érzem magam.
Manapság azonban egy kicsit idősebb vagyok, okosabb és szelídebb vagyok az embereimnél. És sokat gondolkodtam a tartozáson. Gondolkodva gyermekkori németül való beszélgetésemre, most Berlinben élök, folyékonyan beszélek a nyelvet (ha messze nem tökéletesen). Én is feleségül vettem egy olaszt. Decemberben üdvözöltük első gyermekünket a világban, és apám döntése hirtelen nem tűnik olyan szokatlannak.
Végül is, mi lehet fontosabb, mint a tartozás?
A feleségem és én egyaránt vándorlás-fertőzött utazási függők vagyunk. Pár hét év alatt 23 országban jártunk együtt, és állandó célunk, hogy évente öt új országot látogassunk meg. Mindketten külföldiek vagyunk Berlinben, a jelenlegi otthonunkban. Itt jól érezzük magunkat, de biztosan nem vagyunk helyiek. Ez egyikünk sem zavarja. De akkor mindkettőnknek van egy hely, ahol "helyieknek" tekintünk minket.
A feleségem Velence közelében található egy kis vidéki faluból. A lebegő város elég közel van ahhoz, hogy apja ott dolgozzon, és ott iskolába ment. Velenceinek nevezi magát, és jól érzi magát ezen kanyargós csatornák között. Egyszer, a kapcsolatunk korai szakaszában, szükségem volt egy cserecsavar beszerelésére a kamerámhoz, ez egy kis dolog, amelyet csak egy speciális üzletben találtak meg. Számomra egy nyilvánvaló turista számára az ár felháborító lett volna. De elvette a kamerát, arra késztette, hogy várjak a bolt előtt, és bementem. Perceken belül újra felbukkant, amikor a fényképezőgép összeszerelt és készen áll a felvételre. Csak a helyi nyelvjárást kellett szégyenelnie, és a város az övé volt.
Ismeri a nyelvet, a helyi ételeket vágyakozik, és megérti a helyi embereket, mert ő is köztük van. Ide tartozik.
Svájcban születtem, de a családom nem sokkal később Új-Mexikóba költözött. Albuquerque-ben nőttem fel a Rio Grande partján, és felfedeztem a világot a gyapotfáktól a kiterjedt sivatagokig és síkságokig, a városi határokon túl. Mindig otthon éreztem magam New Mexico egyedülálló spanyol, nyugati és indián kultúrájának körében. Kevésbé azonosulok amerikaiként, mint új mexikóiként. Amikor visszatérek az államokba, csak a délnyugatban érzem magam, mintha otthon vagyok. Ide tartozom.
De teljesen elképzelhető, hogy a fiam sehova sem "tartozik".
A feleségem és én nekem nagyon kedvelik Berlinet, de változást érezünk a szélben. Sok helyen élünk együtt, tehát nem lenne probléma az, hogy új kihívásokkal, új kalandokkal és jobb ételekkel valahol felvetünk és letelepedünk! Az ilyen nappali álmok izgatnak minket.
De tisztában vagyunk azzal, hogy már nem csupán két felnőtt vagyunk, akik maguk számára döntenek. Van egy harmadik, kisebb, függõsebb ember, akit fontolóra kell venni, és az utóbbi időben apám szavai kísértettek engem. Mi lenne, ha úgy töltenénk a következő évtizedben, mint az utolsó, helyről helyre mozogva, soha nem adva a fiunknak esélyt arra, hogy kultúrába kerüljön? Mi lenne, ha egy globális havonta nőne fel, a szíve semmilyen konkrét helyhez vagy emberhez nem kapcsolódik?
Azt akarom, hogy a fiam otthon legyen. Nem akarom megfosztani tőle azt a luxust, amelyet édesanyja és én is élvezzünk, és annak a kényelemnek a tudatában, hogy függetlenül attól, hogy eltévedtünk és idegennek érezzük magunkat, a világban mindig ott van egy hely, ahol elmehetünk Amikor hallottam, hogy apám hangja visszhangzik a fejemben, nem akarom, hogy a fiam élete végéig idegenként érezze magát. Szeretném, ha úgy érzi, mint egy helyi, bárhol is legyen.
De akkor emlékszem a saját anyámra. Chicagóban született, de gyermekkorát a karibi szigeten található St. Thomas-ban élte. Később családja újra Írországba költözött, ahol tizenéves éveit töltötte, és fiatal felnőttként Németországban élt, dolgozott és tanulott. Apámmal költözött Új-Mexikóba, ahol a tavalyi évig élt - nemrégiben adta el házát az Egyesült Államokban, és otthoni házban vett át otthont Franciaország déli részén. Mindig olyannak tűnt, mint aki élvezi több „otthonának”, több kultúrájának a megismerését. Soha nem tűnt túl érdekesnek a beilleszkedéshez.
Anyám perspektívája alapján nem sok ember, aki egy adott kultúrában nő fel, beszéli a nyelvet, eszi ételt, és még mindig teljesen és reménytelenül idegennek érzi magát? Minden 10 embernél, akik úgy érzik, hogy valahová tartoznak, van legalább egy, aki azt akarja, hogy valahol születjenek, vagy valaki más. Az életüket arra törekszik, hogy "otthont" találjanak más emberek között valamilyen más helyen, születési helyüktől függetlenül. Lehet, hogy a tényleges születési helye egyáltalán nem releváns az "otthon" iránti érzéseidet illetően.
Talán ezt túllépték. Persze, előfordulhat, hogy a fiam valamiféle „harmadik kultúra” szindrómában nő fel, amely egész életében kutyájává teszi. Fontos a tartozás, de talán a "tartozás" sokkal többet jelent, mint gondolom - talán olyan érzés, hogy egy ember meg tudja határozni magát, miközben a világon mozog. És talán a fiam megtanít nekem, hogyan kell csinálni.
Malachi egy filmkészítő, szerző, illusztrátor és újonnan verve családtag, Berlinben él. Nézze meg heti utazási és nyelvi képregényét a www.itchyfeetcomic.com oldalon.
