jóváírás: Jen B. Peters2016 nyarán kéthetes családi vakációra mentem Görögországba, hogy felfedezzem a falvakat, ahol szüleim születtek, és megtekintsük azokat a szent helyeket, amelyeket mindig is akartunk meglátogatni. Utána úgy döntöttem, hogy önként vállalkozom a menekültválságban, amely közel 60 000 embert hagyott táborokban az ország egész táborában, elmenekülve a világ minden tájáról ismert háborúból. Végül majdnem hat hónapig maradtam.
Miután szemtanúja volt a média pusztulásának és annak, ahogyan a görög emberek a bajok ellenére a bejövő bevándorlóknak csupán nagylelkűséget kínáltak, tudtam, hogy nem tudok egészen odautazni anélkül, hogy részt vállalnék. Végül is görög vagyok, és ettől a környezettől csak az a hosszú hajóút vetett részt, amelyet a szüleim a 60-as években megtettek.
Önként jelentkeztem Ritsonában, a semmiből a közepén létrehozott táborban. Egy óra Athénból, fák és koszos mezők szélén. Az ott kitelepített 600 ember szivárogó, zsúfolt sátrakban éltek, és gyakran rohanó hadsereg adagoltak élelmet. A patkányok, a kígyók és a vaddisznók rutinszerűek voltak, az elemek könyörtelenek voltak.
Nem tudtam segíteni, de azonnal felismertem köztük lévő helyem: én voltam az a nő, akinek a szülei Ausztráliába vándoroltak, és soha nem voltam ilyen tanúja. A tízezer mérföld távolságban lévő melbourne-i otthonom úgy érezte, mintha egy másik világban lenne. És az a súly, hogy tudtam, hogy bármikor elmehetek, bűntudat volt, soha nem kerültem meg.
Amikor megismertem a Ritsonában élő embereket, rájöttem, hogy azok a kiváltságok, amelyekre hirtelen annyira tudatában voltam, ugyanazok, amelyeket sokan ismertek a háború előtt. Megkönnyebbítették idegességüket, és egyetemesnek érezhető beszélgetéssel fogadtak engem. Átnéztem az elveszett otthonukról és mosolygó gyermekeikről készített fényképeket. Hallgattam a szerelmes történeteket, egyetemi hallgatókat és a szakmákban dolgoztam, a könyveléstől az ácsig. Nevettem anekdotákat a vadon élő barátokról és a szomorú családtagokról.
A mese azonban elkerülhetetlenül ahhoz a szomorúsághoz vezetett, hogy mindent elvettek. Beszélték azokról a házakról, amelyeket evakuáltak, és szeretteikről, akik szétszóródtak a kacsaban. Emlékeztettek arra, hogy Törökországból Görögországba úsztak, mindig a táborok között, a szabadság érdekében. Az egyetlen különbség köztünk egy háború volt, amelyet nem tudtunk befolyásolni.
Az önkéntesség napjai hetekké változtak. Lassan barátságos családokkal és más önkéntesekkel, olyan szokásokba engedve, hogy a helyzet nem kevésbé bántó, hanem kezelhetőbbé tette a helyzetet. Ebben a környezetben semmi normális nem volt, semmi, ami állandó helynek érezte magát. De minden nap múlva az ott élő emberek megpróbáltak minden tőle telhetőt meghozni annak érdekében, hogy mindent hasonlítsanak a kiszámíthatósághoz.
Egy adott napon ebédidőben a csirke főzését illatosítottam nyitott téglaütések felett. Az étel egy heti disztribúció részét képezte, amelyet független önkéntesek segítettek elő, a hadsereg élelmezésétől megfékezve, amely gyakran tábori szintű ételmérgezést okozott. Közel álltam egy Beriwan nevű nőhöz, és a szokásos útját a sátorához vezettem. Hogy odajuthassam, egy ismerős tábla mellett sétáltam egy fahulladékon, amely egy faágon lógott, amely a sátrak tengerre nézett. Azt mondta: "Ott van, ahol anyukád van."
Egy hatalmas edény csirkével és húslevével tele volt a téglák között szétterített tűz felett, amikor megérkeztem. Beriwan legfiatalabb lánya, Filya kijött a sátorból, és felkiáltott: "Kat!" odarohantam, hogy megfogjam a kezem, és a másik segítségével bemutatom a csirkét, mintha ez lenne a mágikus show fő eseménye.
Beriwan feje kiugrott a sátor oldaláról. "Kat!" - kiáltotta: - Ülj!
Ültem a fapadon a tűz mellett, közvetlenül a sátraik nyílásával szemben. Filya az ölömbe mászott, és azonnal megfogta a hajam, megszabadította a lófarkomat négy éves kisujjaival, és az egész koncepciót kreatívabbá változtatta. Beriwan hirtelen felállt, és egy nagy kést, egy fa vágódeszkát, egy tál hagymát és fokhagymát rántott a földre előttem.
Azt kérdezte: "Tea?"
- Nem, köszönöm, Beriwan - feleltem egy falat egy hajon keresztül, amelyet most az arcomra csiszoltam.
A következő dolog, amit tudtam, egy tálca műanyag pohárral, cukorral és vízforralóval volt mellettem. Beriwan férje, Amud és legidősebb gyermeke, a tízéves Nina megfordultak a sarkon.
Beriwan öntette a teát, és az orra felé fordult, amikor azt mondta: "Nincs cukor Kat számára!" miután elköteleztem magam, elveszem a teámat az emlékezetbe.
Egy kis, műanyag gördülőgép segítségével Amud a dohányból egy dobozból dobta ki a cigarettát. Gyakran ezt tette, szorgalmasan állítva elő precíz pontossággal előre hengerelt cigarettát. Beriwan keresztezett lábakkal ült mellette és elkezdett aprítani a hagymát.
"Segíthetek?" Megkérdeztem, mivel a térdre eső kis fodrász készítette a terveit, és megfogta az arcomat.
Beriwan átadta nekem a hagymát, és a sátor oldalára mutatott, ahol egy átmeneti szabadtéri konyhasarok volt. Levetve Filyát az ölemből, megvettem a hagymát, és egy rizs főzéséhez találtam egy gáztűzhelyen. A hagymát öntettem, amikor Beriwan megjelent az oldalomon. A kezembe nyomja a csirkehúskockákat, és a palackból vizet fröcskölt a rizsbe. Hozzáadtam a csirkehúst és kevertem.
Mire az étel elkészült, felügyelőm, Hannah, Beriwan és Amud két fiatal fia csatlakozott hozzánk. Beriwan letette egy virágtakarót, és mindannyian zsúfoltunk körül, térdünk megérintett, miközben kinyitotta egy zacskó pita kenyeret és dobott mindannyiunknak darabjait. Beriwan ezután mindegyik kanálra dobott minket és kijelentette: "Egyél!"
Soha nem vettük fel a kanalat, hanem kenyeret és ujjainkat használtuk, hogy az ételt a szájaba rojtsuk. Amikor készen álltunk, Beriwan az ölébe húzta Filyát, és az apró lány az arcán ült, miközben anyja tenyerével az arcát tette.
"Habibti" énekelt Beriwan. "Szeretlek, hiányzol, szükségem van rád." Filya kuncogott, és megismételte a dalt anyjának.
Amikor eljött az idő, hogy visszatérjünk a műszakunkba, Beriwan sürgette minket, hogy maradjunk és étkezzünk többet, de lemondott magáról, hogy teát adott nekünk műanyag pohárban, hogy magunkkal vihessük. Aztán velem állt, derék körül tartott, és váltakozó arcon egy-két-három alkalommal megcsókolt.
- Viszlát holnap - kacsintott rám.
Amikor elmúlt a nap, Hannah és én beugrottunk a kocsiba, és visszaindultak a közeli város apartmanjainkba. Távolról láttam Beriwan-t a raktár ablakon, ahol élelmiszer-adagokat osztottak szét a lakosoknak, palackozott vizet és almát szedve. Filya mellette volt. Ahogy az autó elhaladt, megfordult és intett.
Kat George egy szabadúszó író, aki jelenleg az emberi jogok területén diplomát szerez.
A menekültek neve megváltozott.
